A barátokkal a Csobánka tér egyik padján ülünk, néhányunk ujjai közül cigi füstölög, kezünkben pedig ott melegszik az olcsó üveges sör.
Cigány árusok jönnek oda hozzánk, hogy vegyünk tőlük ruhát, virágot. Egyikünk vicceskedőn azt mondja, hogy "mi nem élünk ilyesmikkel". Mikor elmennek, és már legalább tíz méterre vannak tőlünk, az egyik el akarja venni a másiktól a táskáját, az nem ereszti, próbál megszabadulni társától, de nem tudja ellökni magától - erre az egyik nő kislánya kihúzza a két cigány szorításából a táskát, benne minden portékájukkal, és elfut vele. A feldühödött cigány asszony hiába szalad utána, hamar kimerül.
Hirtelen három hatalmas fehér jármű érkezik a térre, a hátukon nagy, ötemeletes, új építésű fehér lakóházakkal, leparkolnak a zöld, füves területre: és kész is van az új háztömb. Mi csak ámuldozunk.
A következő pillanatban még nagyobb gépek törnek utat maguknak a munkából hazatérő emberek tömege között, de ezek már nem házakat hordoznak, hanem gigantikus emelőket, fogókat és darukat.
Beállnak a teret U-alakban körbeölelő tízemeletes házak mellé, a hatalmas karok megmozdulnak, és egyenként kezdik el rendezni az épületeket felépítő paneleket, mintha azok csupán LEGO-kockák lennének, nem több rétegű, nehéz faldarabok – megfognak egy páremeletes kockát, és átteszik az épület egy másik oldalára, egy másik kockát beljebb tolnak, így törik meg az unalmas egysíkúságot, pillanatok alatt transzformálják a házat, a paneleket egységenként mozgatják ide-oda.
A gépek nem nyikorognak, mozgásuk könnyed, folyékony, mi pedig csak bámulunk szótlanul, kezünkben a sörösüvegek mozdulatlanul állnak.
Az egyik monstrum daruján egy óvodáscsoportot pillantunk meg. A szállítódoboz a panelház harmadik emelete mellett jár, mikor is egy kislány kiugrik belőle, azonban semmi bántódása nem esik, lábait picit behajlítja földet éréskor és ügyesen felegyenesedik, végül elfut - meg sem várja míg játszótársai is leérnek. Pedig azok egyenként követik.
Mi ennek hatására felpattanunk, és odamegyünk a közösségi ház melletti tízemeletest átformáló gép földszinti vezérlőkabinja mellé, és megbeszéljük a benne ülő munkással, hogy mi is felmehessünk a daruval együtt.
Beszállunk a nyitott tetejű dobozba, öv nincs, csak egy korlát amibe kapaszkodhatunk, és egy pad a doboz közepén, amire mi öten pont ráférünk.
A daru elkezd emelkedni, mire gyomrunk gyorsan megsüllyed, és közben beszélgetünk, izgatottan forgatjuk a fejünket, hiszen minden pillanatban olyan dolgok szemtanúi lehetünk, melyekhez még soha nem volt szerencsénk.
A sörös üveg az egyik kezemben, a másikkal a korlátot fogom, mikor eszembe jut, hogy fotózni kéne, ezért előveszem a mobilomat. Már 10 emelet magasságban lehetünk. Lassan elindul a fotóprogram, és pont amikor az első képet lőném az alattunk elterülő tarka, helyenként zöldellő, helyenként a sárgás panelek miatt sivatagi sivárságot sugalló tájról, a daru doboza megmozdul, és elkezd fejjel lefelé fordulni, pont annyi időt hagyva nekem, hogy a sörösüvegemet elengedjem és az utolsó pillanatban megfogjam felszabadult kezemmel a korlátot. Látom, ahogy a zöld üveg darabokra törik, a habos tartalma pedig két méteres körben szétterül.
Most fejjel lefelé lógunk. Félek eltenni a mobilomat, inkább nem is mozdulok, csak bámulok magam elé - a kék eget látom, semmi pénzért nem néznék le újra. A kezem elkezd izzadni, én pedig visszaemlékszem, amikor harmadikos koromban pontosan egy izzadós kéz miatt törtem el a karomat: az iskolaudvart körbeölelő magas kerítésről akartam ráugrani egy mászókára, ám kezeim nem tapadtak meg a hideg fémen, jobb karom pedig a beton és testem közé szorult mikor földet értem. Ha innen esnék le, valószínűleg osztoznék olcsó söröm sorsában.
Egy örökkévalóságnak érződő percig vagyunk ebben a helyzetben, aztán a doboz még egy teljes fordulatot leírva végre eredeti helyzetébe tér vissza, és tovább emelkedik.
Valami érthetetlen oknál fogva, mikor elérjük csúcsmagasságunkat, már nem Békásmegyer, hanem a Margit-sziget fölött vagyunk, én pedig csak fotózok és fotózok, próbáljuk kiélvezni a nyüzsgő Budapest semmihez sem fogható látványát.
A daru azonban lassacskán elkezd süllyedni, mi pedig újra Békásmegyeren találjuk magunkat.
